(Alex Lake fotói alapján készült kollázs, az osztrák Now! magazin címlapján - 2005) 

A rossz hangulat fokozatosan uralkodott el az együttes tagjai között, ők maguk pedig egyre kevesebbet kommunikáltak egymással.

Tim emellett egyre növekvő késztetést érzett arra, hogy utat törjön azoknak az érzéseknek, amelyeket már jó ideje képtelenek voltak megbeszélni egymás között. 

...és szinte folyamatosan írt. 

Írt a szállodában, az öltözőszobában, a bárban, a turnébuszon...

...egy ilyen alkalommal, amikor a zenekar Amerikában turnézott, ő épp a buszon ülve mélázgatott és rögtön versbe is foglalta gondolatait.

"Who is the man I see Where I'm supposed to be?
I lost my heart, I buried it too deep
Under the iron sea..."

A vers - melyet szokás szerint a hangszere mellé ülve fejezett be - később a Crystal Ball címet kapta...

("Oh crystal ball, crystal ball

Save us all, tell me life is beautiful..." -2006)

...majd még több dal született és legalább ötven demó állt készen, mire a zenekar ismét stúdióba vonult. Ekkorra már sajtó számára is sejthető volt, hogy a Keane új nagylemezen dolgozik, egy, a sussex-i Rye-ban található, eldugott stúdióban.

"...ez egy sötét lemez lesz" - közölte szárazon Tim a kíváncsiskodó újságírókkal. "Sötétebb és mélyebb, mint az előző album" - tette hozzá később Tom. Tim "elöljáróban" még annyit elárult, hogy a lemez jórészt "társadalmi-politikai" témákat feszeget. Elmondása szerint ebben a szellemben születik az Is It Any Wonder  című dal is, amelyben Tim forradalmasítja a "gitár nélküli rock", azaz "zongora-rock" újdonsült műfaját. 

Mindemelett új hangzást kísérletezett ki, amely gyakorlatilag a teljes lemez dallamvilágát meghatározza.

A Is It Any Wonder-hez idővel videó is társult, melyet az a Kevin Godley rendezett, aki korábban többek között a The Police, vagy a Duran Duran videóinak elkészítésében is vezető szerepet vállalt.

 A zenekar eközben egy New York-i stúdióba helyezte át a székhelyét, ahol további dalokat rögzítettek. 

(Tim a New York-i stúdióban, a második lemez felvétele közben- Alex Lake, 2005)

...ezek közé tartozik az a Bad Dream is, amely -hasonlóan az előbbihez- burkoltan politikai kérdéseket is taglal.    

 A társadalmi-politikai háttéren túl pedig idővel egyre több fény derült a dalok személyes mivoltára is, noha Tim ezekről nem-, vagy csak nagy ritkán beszél.

A Put It Behind You-val például a szerelmi bánatában vergődő Richard-nak próbált vigaszt nyújtani, míg a Broken Toy-ban  a Tomban való csalódottságának adott hangot.  A Leaving So Soon -t pedig egyfajta válasznak szánta az együttes tagjait érintő kritikákra...

A drámai hangulatú Atlantic-ben -többek között- a magánytól való rettegése jut kifejezésre.

"...I don't want to be old and sleep alone
An empty house is not a home
I don't want to be old and feel afraid..."

Az Atlantic-hoz később fekete-fehér videó készült, melyet nem kisebb név, mint Irvine Welsh, a Trainspotting c. regény szerzője rendezett. 

Hamarosan összeállt a teljes anyag, s még a lemez B oldalára is kerültek olyan, erőteljes dalok, mint a sodró hangulatú "Let It Slide", vagy a lírai "Thin Air". A B oldalra jut még a He used to be a lovely boy című dal is, amely felthetően egy másik, Tomnak szánt üzenetet tartalmaz.

Az album mellé mindeközben különleges, egyedi illusztrációk készültek, amelyek egy félig finn származású sussex-i művész, Sanna Annukka munkáját dícsérik.

(Sanna Annukka egyes dalokhoz készített illusztrációi -2006)

2006 márciusában pedig - a rajongók nagy meglepetésére - egy kézirat került fel az együttes honlapjára.

Június 12.-én -Under The Iron Sea címmel - hivatalosan is megjelent az ígért nagylemez. Az album elsöprő sikert aratott, mi több, bizonyos szempontból még felül is múlta elődje, a Hopes And Fears  sikerét. Egyes kritikusok ugyanis minden addiginál lelkesebben méltatták a Keane újdonságát, a Crystal Ball és az Is It Any Wonder pedig szinte azonnal a rádiók kedvencévé vált. 

Az együttes rajongó-tábora rohamosan bővült, az album eladási mutatói pedig egyre magasabbra törtek. Az új lemez, amely az amerikai Billboard listán a negyedik helyig jutott, az Egyesült Királyságban rövid időn belül listaelsővé vált.

(Az Under The Iron Sea lemezhez készült egyik promóciós fotón - 2006)

A zenekar ezután "év együttesének" járó legtöbb szavazatot kapta a GQ magazin olvasóitól, ezen kívül "legjobb együttes" kategóriában kapott jelölést az az évi Grammy díjra valamint az MTV "legjobb rock együttes" díjára.

 A Q Magazine az Under The Iron Sea-t "az év legjobb albuma" díjra jelölte, míg Los Angeles-ben a rangos BMI díjra vált esélyessé.

           (Együtt a BMI díjkiosztó gála után; balra Joe DiMaggio, az esemény házigazdája, mellette Tim, Tom, Richard és Adam - BMI, 2006, július. 6)

 A tagok azonban már mindezek ellenére sem érezték azt az örömet és boldogságot, amit korábban, az első lemez sikereinek idején. Tom problémái egyre súlyosbodtak, ezzel párhuzamosan pedig az együttes jövője is egyre bizonytalanabbá vált.

Tim -aki nem egyszer aggasztó állapotban talált Tomra a hastingsi éjszakában- ekkor már biztosan tudta, hogy barátjának sürgős segítségre van szüksége. 

A lemezcég vezetősége azonban hallani sem akart a turné szüneteltetéséről, helyette inkább másik énekest felvételét javasolta. Utóbbi lehetőségét az együttes tagjai egyöntetűen elutasították.

Eközben Tom - akivel barátnője ekkora a sokadik alkalommal is szakított - már nem csupán a zenekar közvetlen környezetében vált kritikák és támadások célpontjává. Külsején élcelődve "sortűz alá vette" őt a sajtó is; s míg egyes lapok "kövérnek és csúnyának" titulálták, mások -többek között- "hobbithoz" hasonlították. Az énekes ekkor már korántsem volt képes megbirkózni az őt ért csapásokkal és minden korábbinál mélyebbre zuhant. 

Egyre gyakrabban tűnt el és vált elérhetetlenné a társai számára.

"...sokszor napokig ültem a  tévé előtt és csak sírtam - mesélte később - volt, hogy Tim eljött hozzám, én pedig nem nyitottam ajtót..." 

Mire 2006 augusztusában Tokióba érkezett a zenekar, már senki sem tudta-, -és talán nem is akarta- követni, mi történik Tommal. 

Egy éjszakai fellépés alkalmával pedig már hiába is vártak rá... 

"...végül valaki felment a szobájába és azt látta, hogy az ágya érintetlen, a csomagjai pedig sehol... - mesélte később Richard - ...a szálloda ablaka egy tóra nézett és én nem mertem kinézni rajta, mert rettegtem, hogy Tom holttestét látom majd lebegni a tó vizén..."

Nem sokkal később üzenet érkezett, amiből kiderült, hogy Tom már javából London felé tart.

"...púp vagyok a hátukon - morfondírozott a hazafelé tartó úton - ...most már biztosan kidobnak az együttesből és mindennek vége... de talán jobb is ez így..."

Ám mire a gépe Londonban landolt, Tom már el is szánta magát egy nagy lépésre; bejelentkezik a londoni Priory Rehabilitációs Intézet függőségek kezelésére szakosodott osztályára.

A turnét felfüggesztették, a fiúk pedig megkönnyebbültek. "Inkább látnám az együttest széthullva és Tomot boldognak, mintsem tovább folytassuk, Tom kárára..."- nyilatkozta egy alkalommal Richard. 

Adam még tett némi erőfeszítést arra, hogy Tom problémáit rejtve tartsák a nyilvánosság elől, ám egy, Priory körül felbukkanó lesifotós mindent világossá tett. Miután lencsevégre kapta az intézet kertjében kedélyesen beszélgető Tomot, függőségének híre futótűzként terjedt el a brit bulvársajtóban. 

Valóságos botrányként kezelték a elit iskolát végzett tagokból álló együttes  és frontemberének ügyét. Tom (és helyenként maga az együttes is) pedig azonnal a pletykalapok címoldalára került. A szakmabeliek sem hagyhatták szó nélkül az esetet: a  Kashabian és az Oasis frontemberei például egyenesen "műproblémának" nevezték a Tom körül kirobbant hisztériát, mondván, az egész nem több, mint közönséges reklámfogás... Gallagher - nem éppen szalonképes stílusban - még azt is hozzátette, hogy Tom túl gyenge a drogokhoz.

Tom - bár rosszul érintették a újabb kritikák - ekkor már úgy érezte, nincs vesztenivalója.

 "...mindenkinek csalódást okoztam..." - vallotta be magának, majd a világ nyilvánosságának is. 

...és végképp elhatározta, hogy a gyógyulás útjára lép.

A Hopes And Fears világszerte több, mint öt és fél-millió példányban kelt el és mintegy 72 héten át ostromolta a brit album-lejátszási listákat. Angliában pedig 2004 legkeresettebb albuma lett.

...és elkezdődött a világot átívelő turné... a fiúk alig akarták elhinni, hogy meghívást kaptak a Glastonbury-re,  Anglia első számú zenei fesztiváljára.

"Végre az álmainkat éljük!"- mondta Tom az egyik interjúban.

Ez volt az első olyan alkalom, amikor igazán "komoly tömeg" előtt léphettek fel és a szokásosnál is nagyobb izgalomban érkeztek a helyszínre. Ám a debütálás eleinte nem sok jóval kecsegtetett. Szakadt az eső, a színpadon pedig hatalmas tócsákban állt a víz.  

Mire a színpadra értek, már ők maguk is jócskán vizesek voltak, ám a "shownak mennie kellett", így játszani kezdtek...

Elsőként a Snowed Under-t adták elő és ahogy Tom a "The sun came out and its a lovely day" rész végére ért, hirtelen elállt az eső és előbújt a nap. "...olyan volt ez, mintha valaki hívást intézett volna Istenhez... - emlékezett vissza évekkel később Richard- ...ez volt a pillanat, amikor igazán érezni lehetett, hogy megérte a hosszú éveken át tartó küzdelem..."  

                              (Glastonburyyyyy! - Tom üdvözli az összegyűlt tömeget - Glastonbury Fesztivál, 2004)

 A fellépés a sár és a borongós idő ellenére is hatalmas sikert aratott.

...és nem volt ez másképp a turné folytatásával sem.

A banda nem sokkal ezután felkérést kapott a U2 zenekartól, hogy előzenekarként lépjen fel annak 2005-ös amerikai Vertigo turnéján. A fiúk hatalmas megtiszteltetésnek érezték és azonnal el is fogadták a gyerekkori bálványok ajánlatát. 

 ...és alig tértek magukhoz a meglepettségtől, amikor jött a következő hír; a zenekart négy kategóriában is jelölték a következő évi, jubileumi Brit Awards díjra.

A srácok, akik nem érezték igazán esélyesnek magukat, szinte teljes nyugalomban várták a díjesőt a gálán. ...ám amikor Joe Whiley kimondta az együttes nevét, alig akartak hinni a  fülüknek. "Legjobb feltörekvő művész" kategóriában utasították ezzel maguk mögé a britek kedvenc üdvöskéjét, Joss Stone-t, csakúgy, mint Natasha Bedingfield-et. 

 Az este nagy meglepetése azonban még csak ezután következett. A "legjobb brit album" díjat ugyanis olyan nevek elől sikerült elhappolniuk, mint a Snow Patrol, a Muse, vagy az előző kategóriában már legyőzött Franz Ferdinand. Tom, aki nem készült különösebb ünnepi beszéddel, hitetlenkedve kapott a fejéhez...

                                           (Örömmámorban a díjkiosztó gála után -The Telegraph, 2005)

Néhány hónappal később a szakma az év dalszerzőjének járó Ivor Novello díjjal ismerte el Tim munkásságát.

Ed Roe, az amerikai rendező-producer, pedig még ebben az évben elkészítette az együttesről szóló, Strangers című dokumentumfilmjét.

Úgy tűnt, hogy a zenekar pályája megállíthatatlanul ível felfelé és ebben semmi nem állíthatja meg.

                                (Bono /U2/ és Tom, közös koncert előtt - New York -2005)

Tomot azonban egyre inkább frusztrálta a kirobbant siker.  A kezdeti mámort szinte napról napra szorította ki a szorongás és a félelem. Újra visszatértek a gyerekkori rémálmok és pánikrohamok, amiket eleinte "csak" evéssel és alkohollal, majd egyre gyakrabban drogokkal igyekezett elfojtani. A "könnyű" drogok azonban ekkor már kevésnek bizonyultak. Úgy érezte, túl nagy elvárásnak kell megfelelnie és korántsem volt biztos abban, hogy képes megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak.  A topzenészeket rendszeresen megkörnyékező dílerektől könnyedén lehetett hozzájutni az úgynevezett "kemény" drogokhoz  is, ő pedig idővel engedett a kokain csábításának.

                                                              (Tom és a téli depresszió- Alex Lake fotója, 2004)

 ...egyre furcsábban viselkedett, majd fokozatosan elszigetelődött társaitól. Időnként eltűnt a próbákról, amikor pedig előkerült, többnyire csak üveges tekintettel bámult maga elé. Máskor egy-egy fellépés alkalmával lett rosszul. 2005 nyarán végül odáig fajult mindez, hogy egyik soron következő koncertjüket lemondták Tom rosszuléte miatt.

Adam dühöngött, Tim és Richard pedig aggódva figyelte barátjuk változásait. 

Tim, akiben az aggodalom és adrenalin hatására elemi erővel tört fel a ihlet, szinte ontotta a jobbnál jobb dallamokat és már az együttes következő nagylemezét tervezte.            

                                                                               (Tim a zongoránál - Alex Lake, 2005)

A turné későbbi állomásain pedig már új szerzeményei közül is hallható volt a Nothing In My Way, csakúgy, mint a rajongók körében azóta egyfajta "himnusszá vált" Hamburg Song.

Utóbbit Tim saját elmondása szerint eredetileg barátnőjének (későbbi feleségének) szánta, végül azonban Tomnak ajánlotta.

             ( "...Will you see me in the end or is it just a waste of time trying to be your friend..." - Hamburg Song a chicago-i Aragon Ballroom-ban - 2005)

(A "Nothing In My Way" kezdeti verziója - Chicago, Aragon Ballroom, 2005) 

A chicago-i Aragon Ballroom-ban debütált a Try Again című, imához hasonlatos dal is, ami - későbbi elmondása szerint - különösen közel állt Tomhoz.

"...But I was made the way I am
I'm not a stone; I'm just a man
Lay down your arms and I will lay down mine
Rip back the time that we've been wasting
God, I wish you could see me now
You'd pick me up and you'd sort me out..."

Timnek a magánélete is sorsfordító változásnak indult és még ebben az évben feleségül vette szerelmét és egykori csoporttársát, Jayne-t. 

Tom pedig, akinek apja már megbocsátotta, hogy otthagyta az egyetemet,  tovább folytatta a se veled - se nélküled kapcsolatát Nat-tel... miközben egyre inkább úgy tűnt,  hogy szép lassan teljesen kicsúszik a talaj a lába alól.

 Tim eltökélte, hogy nem vesz tudomást a Coldplay sikereiről. "Szerencséjük volt" - ismételgette gyakran a barátainak, valahányszor a téma szóba került - egyszer majd nekünk is lesz..." Mindeközben a lelke mélyén csalódottsággal töltötte el tudat, hogy ők maguk még láthatóan messze vannak az egykori évfolyamtársak sikereitől.

A BMG lemezcég ugyan aláírt velük egy szerződést, ami eleinte szép reményekkel kecsegtetett, ám továbbra sem lett lemez a dologból.

"Sokkal keményebben kell dolgoznunk, mint eddig..." - mondogatta Tim eltökélten a többieknek.

Nagy erőkkel zajlottak a próbák és a fellépések; egyre több feldolgozással (Oasis, U2, Beatles, The Smith és mások) ám egyre több saját szerzeménnyel is.

A szégyenlős Tom, aki a fellépések alatt gyakran lámpalázzal küszködött, hamar felismerte a zenésztársak által preferált alkoholos italok feszültség- enyhítő hatását. Mi több... úgy érezte, olyan magabiztosságra tesz szert általuk, amelyet korábban soha nem tapasztalt. Egy ilyen magabiztos hangulatban ismerkedett össze egy helyi lánnyal az ismerős hastingsi kocsmában. Abban reménykedett, hogy Nat végre elfeledteti vele régi szerelmét, azt a lányt, akinek hosszú ideje próbált udvarolni, de hiába. Tim pedig annak idején annyira sajnálta őt a lány miatt, hogy "She has no time" címmel dalt írt az esetről Tomnak, vigasztalásul.

Mivel a Cherry Keane nevet egy idő után túl hosszúnak és "nőiesnek" találták, úgy döntöttek, elhagyják a névből "Cherry-t" és ettől kezdve Keane-ként működnek tovább.

2001 novemberében James Sanger producer meghívására a franciaországi Les Essarts-ba utaztak, hogy rögzítsék néhány szerzeményüket... ekkor született meg a Sunshine című dal...

Az így felvett dalaikat később -saját költségen- kiadták egy sussex-i kiadón keresztül, majd a koncertek után igyekeztek áruba bocsátani az elkészült példányokat...   

A várva várt áttörés azonban ezután sem következett be.

 - Elegem van, én ezt így nem csinálom tovább! - fakadt ki egy napon Dominic. Megfagyott a levegő. - Nézzétek meg a régi barátainkat; mindenki tart valahol, mindenki fejlődik, mindenki változik... erre mi?! ...mi ugyanazt csináljuk évek óta, ugyanúgy kínlódunk, ugyanúgy kilincselünk, ugyanazok a senkik vagyunk és ugyanolyan büdös, füstszagú pubokban játszunk, csak most épp a naaagy London sokezredik bandájaként... ennyit tudunk felmutatni. ...szerintem ti is látjátok, hogy felesleges erőlködés ez az egész... és bármennyire is bírlak titeket meg a közös zenélést, belefáradtam ebbe..."

A srácok, akik egy ideig rendületlenül hittek abban, hogy Dom meggondolja magát, végül belátták, hogy nincs mit tenni. 

Dominic döntött, és miután elrobogott vele az East-Sussex felé tartó vonat, Tim, Tom és Richard tanácstalanul nézett egymásra.

"Tulajdonképpen megértem őt - kezdte bánatos szemekkel Tom- nekem is elegem van már Londonból, az erőlködésekből és sokszor gondolok arra, hogy szívesen hazamennék, de..." - Tomot borzongással töltötte el a gondolat, hogy hazaköltözzön a szülei lakásába, azok után, hogy otthagyta az egyetemet.

- Talán nekünk is össze kellene pakolnunk. Van ennek értelme így? - nézett Richard Timre.

-Talán van értelme...-  mondta elgondolkodva Tim, aki abban a pillanatban elhatározta, hogy megszerzi azt a bizonyos Yamaha CP70B elektronikus zongorát, amit már jóval korábban kinézett magának. 

"Ugyan fogalmam sincs, hogyan kerítek hozzá annyi pénzt - mondta később, a tervei kapcsán Tomnak- Ez a cucc közel egy vagyonba kerül."

"Azt hiszem, maradt még épp elég Cherry örökségéből..." - mosolygott cinkosan Tom.

Miután becipelték a hangszert a közös albérletbe, Tim szinte megszállotjává vált és úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki új játékra talált. "Ezt hallgassátok - lelkendezett a többieknek - basszus, gitár, ukulele, orgona, zongora, vonósok, minden, amit akartok... hát kérdem én, kinek kell ide még egy gitár?" 

Dominic távozása azonban menthetetlenül rányomta a bélyegét az együttes hangulatára. Ettől kezdve ráadásul fokozatosan csökkentek, végül teljesen megszűntek a fellépésekre szóló ajánlatok. Általános rosszkedv uralkodott el a tagok között, aminek következtében igyekeztek a  lehető legkevesebbet beszélni a történtekről. 

Tim egyre többször menekült az új zongorájához és gyakran éjszakákon át kísérletezett rajta.

Tom felelősnek érezte magát a kialakult helyzetért és egyre inkább az éjszakába, pontosabban az alkoholhoz menekült. Egy ilyen alkalommal pedig, amikor egy zenészcimbora Extasy tablettával kínálta, mondván "olyan ez, mint a pia, csak sokkal jobb",  Tom már nem hezitált, hogy elfogadja-e. 

 2002 augusztusában a Coldplay ismét új nagylemezzel jelentkezett. Az In My Place című daluk villámgyorsan robbant be a brit és nemzetközi sláger-listákra.

Tim, aki továbbra is igyekezett nem venni tudomást az együttes sikereiről, egyre inkább úgy érezte, mindez - az elmúlt időszakban történtekkel együtt - lassacskán felőrli őt...

Ahogy máskor, megnyugtatásképp most is a zongorája mellé ült, ám egyre csak Dominic szavai jártak a fejében. "Domnak igaza volt - gondolta - mindenki tart valahová, mindenki változik, mi pedig csak egy helyben topogunk... mindenki változik, mindenki változik - kezdte dúdolni egyre hangosabban, miközben elragadó dallamok csendültek fel a kezei alól - "...everybody's changing and I don't feel the same..."

A régi ismeretségeknek köszönhetően - hosszú idő után - decemberre végre újra felkérést kapott az együttes. A fiúk, akik érezték, hogy minden eddiginél nagyobb a tét, gőzerővel próbálni kezdtek.

...úgy gondolták, hogy az unásig játszott feldolgozások helyett ezúttal jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek Tim - ekkor már zongorára hangszerelt -szerzeményeire... 

 Végül elérkezett 2002. december 22.

Amikor Simon Williams, a Fierce Panda mogul megérkezett a Betsey Trotwood nevű szórakozóhelyre, nem érzett különösebb lelkesedést, hogy meghallgassa az épp színpadra vonuló vidéki srácokat... "Elvégre nem minden nap botlik az ember olyan együttesbe, mint a Coldplay"- vigasztalta magát a kedvenc mottójával. Egy idő után azonban belátta; kellemesen csalódott az új fiúkban, méghozzá kifejezetten kellemesen. Az "Everybody's Changing" című daluk pedig egyenesen elvarázsolta...

 "Nagy hírem van számotokra - állt meg előttük a koncert után Adam, széles mosollyal az arcán - A Fierce Panda vezetője érdeklődik irántatok!"

- A kicsoda micsodája? - nézett fel Tom elcsigázottan.

- Simon Williams! Ha esetleg nem tudnátok, ő fedezte fel a Coldplayt!

Tim prüszkölve köpte ki a sörét; "Ugye, te most viccelsz velünk?!?!?"

Adam azonban nem viccelt. A srácok pedig nem sokkal később már a Fierce Panda irodájában ültek és alig hittek a szemüknek, amikor a titkárnő eléjük tolta azt a bizonyos szerződést.

A Williams által elsőként kiválasztott dal, a személyes nagy kedvenc, az Everybody's Changing lett... A dal önálló kislemez lett, Steve Lamacq pedig a "hét kislemezének" nevezte ki, 2003 április 23.-án. A dal alig egy hónap múlva az angol slágerlistán landolt...

...a dolgok ettől kezdve hihetetlen fordulatot vettek. ...egyre több programszervező, majd tévéproducer és lemezkiadó kezdte őket bombázni az ajánlataival.

 A fiúk, akik egy ideig vonakodtak attól , hogy másik lemez cég felé kötelezzék el magukat, végül engedtek Ferdy Unger-Hamilton ajánlatának, aki az Island Records képviseletében meglehetősen kitartónak bizonyult.

"Miután meghallottam az Everybody's Changing-et, azonnal tudni akartam, kik ők, mit csinálnak, aztán rá kellett jönnöm, hogy a többi daluk is brilliáns...- lelkendezett Hamilton a sajtónak - Mi több, hallottam őket élőben és fantastikus show-t adtak... de ha nem hallottam volna a koncertjüket, akkor is ragaszkodtam volna ehhez a szerződéshez....- majd mosolyogva tette hozzá -egyébként biztosítottam őket, hogy semmit nem akarok változtatni azon, amit csinálnak. "

Időközben a gyerekkor iránti nosztalgia ihlette Somewhere Only We Know, (a videót lásd a bevezetőben)  majd a This Is The Last Time és a Bend And Break dalok is ostromolni kezdték  a slágerlistákat.

A 2003-as év így rendkívül eseménydúsan telt a Keane tagjai számára, ők pedig végül aláírták a szerződést az Island-dal.

Adam egy Alex Lake nevű srácot szerződtetett az együttes hivatalos fotósának, aki ez év augusztusában el is készítette  velük első fotósorozatát.

                             (Tim, Richard és Tom, Alex Lake fotóján - Battle, 2003)

Időközben meghívást kaptak többek között Jools Holland, Joe Whiley, valamint a BBC4 műsorába is, majd egy sussexi stúdióban végre elkészíthették első nagylemezüket, Hopes And Fears címmel.

Arra pedig, ami ezek után következett, még a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. A lemez nem várt sikert aratott, ráadásul nem csak Európában, hanem  tengerentúlon is.

Adam telefonja szinte megállás nélkül csörgött, az újságírók pedig egymásnak adták a kilincset. Egyes lapok egyenesen "az új Coldplay-ként", míg mások "gitár nélküli csoda-trióként" emlegették őket.

"Mondjátok, hogy ez nem valami álom" - mondogatták egymásnak, hitetlenkedve.

Az Everybody's Changing 2004 májusában az angol hivatalos lista negyedik helyén landolt, maga mögé utasítva a Coldplay-,  a Franz Ferdinand és még sok más neves előadó slágereit. 

"Megcsináltuk! - mondogatták boldogan egymásnak - végre mi is megcsináltuk!"

                                        (A csodafiúk-  Q Magazine, 2004. márius. 30.)

...végre elérkezett 1997. Várva várt esztendő volt ez Tom számára . Az érettségi és a Tonbridge-ből való szabadulás  ideje. Az igazi csoda azonban mégcsak ezután várt rá, amikor kiderült, hogy Timnek végül sikerült meggyőznie a fiúkat. Énekes leszek - gondolta és mámorító boldogsággal töltötte el a tudat- Énekes leszek, méghozzá Tim együttesében! Egy igazi együttes igazi énekese! Én! Én, akit a suliban csak piszkáltak... Most meglátják, most majd megmutathatom nekik... 

Az öröme azonban nem tartott sokáig. Apja elintézte neki a repülőjegyet, ami azt jelentette, hogy az iskolai halasztás teljes évére Afrikába megy. A következő évet tehát - zenélés helyett- jószolgálati munkásként kell eltöltenie.  Tomnak ekkor már a legkevésbé sem fűlt a foga az egészhez, de pontosan tudta, hogy ez alól nem lehet kibújni.

De miért most?! Miért éppen MOST?! - bosszankodott magában- amikor végre jól alakulnak a dolgok, amikor olyasmi történik, amiről eddig csak álmodtam!!

                                        (Együtt a londoni éjszakában - Tim, Richard, Dominic és Tom)

                                            (Munkában a fiúk -Tom, Adam, Tim és a háttérben Richard - Strangers, 2005)

                                                                           (A korai /Cherry/ Keane)

2000 nyarán, egy esős délutánon az albérlet konyhájában ülve Tim arra gondolt, összeüt a barátainak egy könnyű vacsorát. Amíg az edények között kotorászott, a háttérben - szokás szerint - az MTV aktuális műsora szólt. Most épp a heti sláger-listával. 

"...úgy tűnik, a héten nagy sikerrel debütál a Yellow, a Coldplay-től..."- ütötte meg fülét a műsorvezetőnő csengő hangja.

 ...és amíg Tom időről időre a magányba burkolózott, a már középiskolás Tim baráti társasága egyre bővült...

Így került barátságba egy bizonyos Richard David Hughes nevű sráccal, akinek nagy szenvedélye volt a bringázás és... a dobolás. Gyakran előfordult, hogy Richard-dal egészen a bexhill-i partokig bicikliztek, esős időben pedig Timék lakásába húzódva hangszeres próbákat tartottak...

Timnek meggyőződése volt, hogy korábban is találkozott már a sráccal; igen - emlékezett - ő lehet az, akit egy közös lovaglólecke alkalmával édesanyja "posh"-nak titulált. (Merthogy Richardnak "menő" lovas felszerelése volt, ő pedig csak egy otthon használt melegítő-nadrágot hordott magával...)                        

                                                                   (A két újdonsült barát; Richard és Tim)

              (Az iskola egyik bentlakásos épülete, a Hill Side House- itt lakott a középiskolai évei alatt Tim és Tom)

 (Csoportképen a tonbridge-i diákok; Tim balról jobbra a harmadik sorban ötödikként, Tom Rice-Oxley jobbról balra az első sorban, elsőként, Tom Chaplin pedig mellette, másodikként - Tonbridgian Magazine, 1992)

 Battle, 1979. 

A Kelet-Sussex-i álmos kisvárosban nem sok világot- (vagy akár csak Angliát) megrengető esemény történt Harold Király 1066-os csatája óta. 

A városka lakóinak számára így ez az év sem tűnhetett különösebben izgalmasnak.

Akadtak persze kivételek, csakúgy, mint a Chaplin-, vagy a Rice-Oxley család. 

Mindkét családban ez év márciusában érkezett ugyanis a soron következő utód, egy furcsa egybeesésnek köszönhetően pedig mindketten a Tom nevet kapták. 

 A zenekart övező legenda  szerint a két édesanya, Sally Chaplin és Margaret Rice-Oxley ekkor kötött egy - a nemcsak a saját-, de fiaik életére is szóló - barátságot . 

A kettejük baráti kapcsolata ugyanis a kórházból való hazatérés után is fennmaradt, és ettől kezdve gyakran vendégeskedett egymásnál a két család. 

                                 (A három jóbarát: Tim- és Tom Rice Oxley, valamint Tom Chaplin)

Gyerekeik pedig nemcsak általuk találkozhattak gyakran, de idővel iskolatársakká is váltak, egy, a  Chaplin-család által üzemeltett magániskolában. 

Chaplinék fia, Tom - állítólag szülői nyomásra - fuvolázni tanult, miközben arról ábrándozott, hogy híres énekes lesz.

                                                                             (A kis Tom Chaplin)

Mindeközben bámulta és csodálta legjobb barátja, (Tom Rice-Oxley) bátyját, Timet, aki a leckét és a  klasszikus darabokat félredobva inkább közös kedvenceket zongorázott. 

"Egyszer én is úgy fogok énekelni, mint Freddie"- mélázott el időnként a félénk, szőke kisfiú, elképzelve magát felnőve, ahogy magabiztos énekesként a színpadra vonul.

A zene szeretete és Tim csodálata közepette Tom hamar rájött, hogy közte és Tim között sokkal több a  hasonlóság, mint amennyit a vele egykorú Tom esetében valaha is tapasztalt.