Tim eltökélte, hogy nem vesz tudomást a Coldplay sikereiről. "Szerencséjük volt" - ismételgette gyakran a barátainak, valahányszor a téma szóba került - egyszer majd nekünk is lesz..." Mindeközben a lelke mélyén csalódottsággal töltötte el tudat, hogy ők maguk még láthatóan messze vannak az egykori évfolyamtársak sikereitől.

A BMG lemezcég ugyan aláírt velük egy szerződést, ami eleinte szép reményekkel kecsegtetett, ám továbbra sem lett lemez a dologból.

"Sokkal keményebben kell dolgoznunk, mint eddig..." - mondogatta Tim eltökélten a többieknek.

Nagy erőkkel zajlottak a próbák és a fellépések; egyre több feldolgozással (Oasis, U2, Beatles, The Smith és mások) ám egyre több saját szerzeménnyel is.

A szégyenlős Tom, aki a fellépések alatt gyakran lámpalázzal küszködött, hamar felismerte a zenésztársak által preferált alkoholos italok feszültség- enyhítő hatását. Mi több... úgy érezte, olyan magabiztosságra tesz szert általuk, amelyet korábban soha nem tapasztalt. Egy ilyen magabiztos hangulatban ismerkedett össze egy helyi lánnyal az ismerős hastingsi kocsmában. Abban reménykedett, hogy Nat végre elfeledteti vele régi szerelmét, azt a lányt, akinek hosszú ideje próbált udvarolni, de hiába. Tim pedig annak idején annyira sajnálta őt a lány miatt, hogy "She has no time" címmel dalt írt az esetről Tomnak, vigasztalásul.

Mivel a Cherry Keane nevet egy idő után túl hosszúnak és "nőiesnek" találták, úgy döntöttek, elhagyják a névből "Cherry-t" és ettől kezdve Keane-ként működnek tovább.

2001 novemberében James Sanger producer meghívására a franciaországi Les Essarts-ba utaztak, hogy rögzítsék néhány szerzeményüket... ekkor született meg a Sunshine című dal...

Az így felvett dalaikat később -saját költségen- kiadták egy sussex-i kiadón keresztül, majd a koncertek után igyekeztek áruba bocsátani az elkészült példányokat...   

A várva várt áttörés azonban ezután sem következett be.

 - Elegem van, én ezt így nem csinálom tovább! - fakadt ki egy napon Dominic. Megfagyott a levegő. - Nézzétek meg a régi barátainkat; mindenki tart valahol, mindenki fejlődik, mindenki változik... erre mi?! ...mi ugyanazt csináljuk évek óta, ugyanúgy kínlódunk, ugyanúgy kilincselünk, ugyanazok a senkik vagyunk és ugyanolyan büdös, füstszagú pubokban játszunk, csak most épp a naaagy London sokezredik bandájaként... ennyit tudunk felmutatni. ...szerintem ti is látjátok, hogy felesleges erőlködés ez az egész... és bármennyire is bírlak titeket meg a közös zenélést, belefáradtam ebbe..."

A srácok, akik egy ideig rendületlenül hittek abban, hogy Dom meggondolja magát, végül belátták, hogy nincs mit tenni. 

Dominic döntött, és miután elrobogott vele az East-Sussex felé tartó vonat, Tim, Tom és Richard tanácstalanul nézett egymásra.

"Tulajdonképpen megértem őt - kezdte bánatos szemekkel Tom- nekem is elegem van már Londonból, az erőlködésekből és sokszor gondolok arra, hogy szívesen hazamennék, de..." - Tomot borzongással töltötte el a gondolat, hogy hazaköltözzön a szülei lakásába, azok után, hogy otthagyta az egyetemet.

- Talán nekünk is össze kellene pakolnunk. Van ennek értelme így? - nézett Richard Timre.

-Talán van értelme...-  mondta elgondolkodva Tim, aki abban a pillanatban elhatározta, hogy megszerzi azt a bizonyos Yamaha CP70B elektronikus zongorát, amit már jóval korábban kinézett magának. 

"Ugyan fogalmam sincs, hogyan kerítek hozzá annyi pénzt - mondta később, a tervei kapcsán Tomnak- Ez a cucc közel egy vagyonba kerül."

"Azt hiszem, maradt még épp elég Cherry örökségéből..." - mosolygott cinkosan Tom.

Miután becipelték a hangszert a közös albérletbe, Tim szinte megszállotjává vált és úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki új játékra talált. "Ezt hallgassátok - lelkendezett a többieknek - basszus, gitár, ukulele, orgona, zongora, vonósok, minden, amit akartok... hát kérdem én, kinek kell ide még egy gitár?" 

Dominic távozása azonban menthetetlenül rányomta a bélyegét az együttes hangulatára. Ettől kezdve ráadásul fokozatosan csökkentek, végül teljesen megszűntek a fellépésekre szóló ajánlatok. Általános rosszkedv uralkodott el a tagok között, aminek következtében igyekeztek a  lehető legkevesebbet beszélni a történtekről. 

Tim egyre többször menekült az új zongorájához és gyakran éjszakákon át kísérletezett rajta.

Tom felelősnek érezte magát a kialakult helyzetért és egyre inkább az éjszakába, pontosabban az alkoholhoz menekült. Egy ilyen alkalommal pedig, amikor egy zenészcimbora Extasy tablettával kínálta, mondván "olyan ez, mint a pia, csak sokkal jobb",  Tom már nem hezitált, hogy elfogadja-e. 

 2002 augusztusában a Coldplay ismét új nagylemezzel jelentkezett. Az In My Place című daluk villámgyorsan robbant be a brit és nemzetközi sláger-listákra.

Tim, aki továbbra is igyekezett nem venni tudomást az együttes sikereiről, egyre inkább úgy érezte, mindez - az elmúlt időszakban történtekkel együtt - lassacskán felőrli őt...

Ahogy máskor, megnyugtatásképp most is a zongorája mellé ült, ám egyre csak Dominic szavai jártak a fejében. "Domnak igaza volt - gondolta - mindenki tart valahová, mindenki változik, mi pedig csak egy helyben topogunk... mindenki változik, mindenki változik - kezdte dúdolni egyre hangosabban, miközben elragadó dallamok csendültek fel a kezei alól - "...everybody's changing and I don't feel the same..."

A régi ismeretségeknek köszönhetően - hosszú idő után - decemberre végre újra felkérést kapott az együttes. A fiúk, akik érezték, hogy minden eddiginél nagyobb a tét, gőzerővel próbálni kezdtek.

...úgy gondolták, hogy az unásig játszott feldolgozások helyett ezúttal jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek Tim - ekkor már zongorára hangszerelt -szerzeményeire... 

 Végül elérkezett 2002. december 22.

Amikor Simon Williams, a Fierce Panda mogul megérkezett a Betsey Trotwood nevű szórakozóhelyre, nem érzett különösebb lelkesedést, hogy meghallgassa az épp színpadra vonuló vidéki srácokat... "Elvégre nem minden nap botlik az ember olyan együttesbe, mint a Coldplay"- vigasztalta magát a kedvenc mottójával. Egy idő után azonban belátta; kellemesen csalódott az új fiúkban, méghozzá kifejezetten kellemesen. Az "Everybody's Changing" című daluk pedig egyenesen elvarázsolta...

 "Nagy hírem van számotokra - állt meg előttük a koncert után Adam, széles mosollyal az arcán - A Fierce Panda vezetője érdeklődik irántatok!"

- A kicsoda micsodája? - nézett fel Tom elcsigázottan.

- Simon Williams! Ha esetleg nem tudnátok, ő fedezte fel a Coldplayt!

Tim prüszkölve köpte ki a sörét; "Ugye, te most viccelsz velünk?!?!?"

Adam azonban nem viccelt. A srácok pedig nem sokkal később már a Fierce Panda irodájában ültek és alig hittek a szemüknek, amikor a titkárnő eléjük tolta azt a bizonyos szerződést.

A Williams által elsőként kiválasztott dal, a személyes nagy kedvenc, az Everybody's Changing lett... A dal önálló kislemez lett, Steve Lamacq pedig a "hét kislemezének" nevezte ki, 2003 április 23.-án. A dal alig egy hónap múlva az angol slágerlistán landolt...

...a dolgok ettől kezdve hihetetlen fordulatot vettek. ...egyre több programszervező, majd tévéproducer és lemezkiadó kezdte őket bombázni az ajánlataival.

 A fiúk, akik egy ideig vonakodtak attól , hogy másik lemez cég felé kötelezzék el magukat, végül engedtek Ferdy Unger-Hamilton ajánlatának, aki az Island Records képviseletében meglehetősen kitartónak bizonyult.

"Miután meghallottam az Everybody's Changing-et, azonnal tudni akartam, kik ők, mit csinálnak, aztán rá kellett jönnöm, hogy a többi daluk is brilliáns...- lelkendezett Hamilton a sajtónak - Mi több, hallottam őket élőben és fantastikus show-t adtak... de ha nem hallottam volna a koncertjüket, akkor is ragaszkodtam volna ehhez a szerződéshez....- majd mosolyogva tette hozzá -egyébként biztosítottam őket, hogy semmit nem akarok változtatni azon, amit csinálnak. "

Időközben a gyerekkor iránti nosztalgia ihlette Somewhere Only We Know, (a videót lásd a bevezetőben)  majd a This Is The Last Time és a Bend And Break dalok is ostromolni kezdték  a slágerlistákat.

A 2003-as év így rendkívül eseménydúsan telt a Keane tagjai számára, ők pedig végül aláírták a szerződést az Island-dal.

Adam egy Alex Lake nevű srácot szerződtetett az együttes hivatalos fotósának, aki ez év augusztusában el is készítette  velük első fotósorozatát.

                             (Tim, Richard és Tom, Alex Lake fotóján - Battle, 2003)

Időközben meghívást kaptak többek között Jools Holland, Joe Whiley, valamint a BBC4 műsorába is, majd egy sussexi stúdióban végre elkészíthették első nagylemezüket, Hopes And Fears címmel.

Arra pedig, ami ezek után következett, még a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. A lemez nem várt sikert aratott, ráadásul nem csak Európában, hanem  tengerentúlon is.

Adam telefonja szinte megállás nélkül csörgött, az újságírók pedig egymásnak adták a kilincset. Egyes lapok egyenesen "az új Coldplay-ként", míg mások "gitár nélküli csoda-trióként" emlegették őket.

"Mondjátok, hogy ez nem valami álom" - mondogatták egymásnak, hitetlenkedve.

Az Everybody's Changing 2004 májusában az angol hivatalos lista negyedik helyén landolt, maga mögé utasítva a Coldplay-,  a Franz Ferdinand és még sok más neves előadó slágereit. 

"Megcsináltuk! - mondogatták boldogan egymásnak - végre mi is megcsináltuk!"

                                        (A csodafiúk-  Q Magazine, 2004. márius. 30.)