A Hopes And Fears világszerte több, mint öt és fél-millió példányban kelt el és mintegy 72 héten át ostromolta a brit album-lejátszási listákat. Angliában pedig 2004 legkeresettebb albuma lett.

...és elkezdődött a világot átívelő turné... a fiúk alig akarták elhinni, hogy meghívást kaptak a Glastonbury-re,  Anglia első számú zenei fesztiváljára.

"Végre az álmainkat éljük!"- mondta Tom az egyik interjúban.

Ez volt az első olyan alkalom, amikor igazán "komoly tömeg" előtt léphettek fel és a szokásosnál is nagyobb izgalomban érkeztek a helyszínre. Ám a debütálás eleinte nem sok jóval kecsegtetett. Szakadt az eső, a színpadon pedig hatalmas tócsákban állt a víz.  

Mire a színpadra értek, már ők maguk is jócskán vizesek voltak, ám a "shownak mennie kellett", így játszani kezdtek...

Elsőként a Snowed Under-t adták elő és ahogy Tom a "The sun came out and its a lovely day" rész végére ért, hirtelen elállt az eső és előbújt a nap. "...olyan volt ez, mintha valaki hívást intézett volna Istenhez... - emlékezett vissza évekkel később Richard- ...ez volt a pillanat, amikor igazán érezni lehetett, hogy megérte a hosszú éveken át tartó küzdelem..."  

                              (Glastonburyyyyy! - Tom üdvözli az összegyűlt tömeget - Glastonbury Fesztivál, 2004)

 A fellépés a sár és a borongós idő ellenére is hatalmas sikert aratott.

...és nem volt ez másképp a turné folytatásával sem.

A banda nem sokkal ezután felkérést kapott a U2 zenekartól, hogy előzenekarként lépjen fel annak 2005-ös amerikai Vertigo turnéján. A fiúk hatalmas megtiszteltetésnek érezték és azonnal el is fogadták a gyerekkori bálványok ajánlatát. 

 ...és alig tértek magukhoz a meglepettségtől, amikor jött a következő hír; a zenekart négy kategóriában is jelölték a következő évi, jubileumi Brit Awards díjra.

A srácok, akik nem érezték igazán esélyesnek magukat, szinte teljes nyugalomban várták a díjesőt a gálán. ...ám amikor Joe Whiley kimondta az együttes nevét, alig akartak hinni a  fülüknek. "Legjobb feltörekvő művész" kategóriában utasították ezzel maguk mögé a britek kedvenc üdvöskéjét, Joss Stone-t, csakúgy, mint Natasha Bedingfield-et. 

 Az este nagy meglepetése azonban még csak ezután következett. A "legjobb brit album" díjat ugyanis olyan nevek elől sikerült elhappolniuk, mint a Snow Patrol, a Muse, vagy az előző kategóriában már legyőzött Franz Ferdinand. Tom, aki nem készült különösebb ünnepi beszéddel, hitetlenkedve kapott a fejéhez...

                                           (Örömmámorban a díjkiosztó gála után -The Telegraph, 2005)

Néhány hónappal később a szakma az év dalszerzőjének járó Ivor Novello díjjal ismerte el Tim munkásságát.

Ed Roe, az amerikai rendező-producer, pedig még ebben az évben elkészítette az együttesről szóló, Strangers című dokumentumfilmjét.

Úgy tűnt, hogy a zenekar pályája megállíthatatlanul ível felfelé és ebben semmi nem állíthatja meg.

                                (Bono /U2/ és Tom, közös koncert előtt - New York -2005)

Tomot azonban egyre inkább frusztrálta a kirobbant siker.  A kezdeti mámort szinte napról napra szorította ki a szorongás és a félelem. Újra visszatértek a gyerekkori rémálmok és pánikrohamok, amiket eleinte "csak" evéssel és alkohollal, majd egyre gyakrabban drogokkal igyekezett elfojtani. A "könnyű" drogok azonban ekkor már kevésnek bizonyultak. Úgy érezte, túl nagy elvárásnak kell megfelelnie és korántsem volt biztos abban, hogy képes megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak.  A topzenészeket rendszeresen megkörnyékező dílerektől könnyedén lehetett hozzájutni az úgynevezett "kemény" drogokhoz  is, ő pedig idővel engedett a kokain csábításának.

                                                              (Tom és a téli depresszió- Alex Lake fotója, 2004)

 ...egyre furcsábban viselkedett, majd fokozatosan elszigetelődött társaitól. Időnként eltűnt a próbákról, amikor pedig előkerült, többnyire csak üveges tekintettel bámult maga elé. Máskor egy-egy fellépés alkalmával lett rosszul. 2005 nyarán végül odáig fajult mindez, hogy egyik soron következő koncertjüket lemondták Tom rosszuléte miatt.

Adam dühöngött, Tim és Richard pedig aggódva figyelte barátjuk változásait. 

Tim, akiben az aggodalom és adrenalin hatására elemi erővel tört fel a ihlet, szinte ontotta a jobbnál jobb dallamokat és már az együttes következő nagylemezét tervezte.            

                                                                               (Tim a zongoránál - Alex Lake, 2005)

A turné későbbi állomásain pedig már új szerzeményei közül is hallható volt a Nothing In My Way, csakúgy, mint a rajongók körében azóta egyfajta "himnusszá vált" Hamburg Song.

Utóbbit Tim saját elmondása szerint eredetileg barátnőjének (későbbi feleségének) szánta, végül azonban Tomnak ajánlotta.

             ( "...Will you see me in the end or is it just a waste of time trying to be your friend..." - Hamburg Song a chicago-i Aragon Ballroom-ban - 2005)

(A "Nothing In My Way" kezdeti verziója - Chicago, Aragon Ballroom, 2005) 

A chicago-i Aragon Ballroom-ban debütált a Try Again című, imához hasonlatos dal is, ami - későbbi elmondása szerint - különösen közel állt Tomhoz.

"...But I was made the way I am
I'm not a stone; I'm just a man
Lay down your arms and I will lay down mine
Rip back the time that we've been wasting
God, I wish you could see me now
You'd pick me up and you'd sort me out..."

Timnek a magánélete is sorsfordító változásnak indult és még ebben az évben feleségül vette szerelmét és egykori csoporttársát, Jayne-t. 

Tom pedig, akinek apja már megbocsátotta, hogy otthagyta az egyetemet,  tovább folytatta a se veled - se nélküled kapcsolatát Nat-tel... miközben egyre inkább úgy tűnt,  hogy szép lassan teljesen kicsúszik a talaj a lába alól.